Swici különös élete

Szerintem senki sem olvassa, csak én, meg Odüsszeia :P ő is Senki az óriásnak, de ez megint tök értelmetlen.Visszaolvastam a blogom és rájöttem, hogy tényleg olyan vagyok, mint amilyennek mama leírt. Keménynek mutatom magam, de közben nagyon mély érzésű vagyok.De ugyanakkor én nem így érzem, mert csak simán zavar az emberi gyengeség.És lehet, hogy kegyetlen szívgyilkos vagyok, mert nemtudok, hogyan reagálni a nagy érzelmi kitörésekre, mert azok nekem furcsák, nem vagyok szociopata, csak szerintem annyira kizárom a negatív érzéseket magamból, hogy emiatt nem tudom, hogy kell őket kezelni. Ha szembe jön velem egy, akkor nézek, mint bárány az új kapura. Körülbelül így tudnám jellemezni.Ez amúgy nem beteges? Nem egy betegség? Vagy ez csak egy védekezési mechanizmus nálam?- Lehet, arra gyanakodom. Visszanézve mindig is nagy tehetségem volt az érzelmek elnyomásához. Főleg, amikor még apu miatt szenvedtünk, az egy hatalmas sokk, ami úgy megedzett belül, hogy úgy érzem szomorúnak lenni nem érdemes. Mára már csak hírből ismerem az érzést, meg Dóriban találom meg néha, meg Tamarában, meg Móniban, Zsuzsi szerintem harmonikus, főleg ha utat enged a saját személyiségének, és nem Tamara irányítja. Szerintem Tami fél, hogy elveszít maga körül mindenkit, és nem tudom megértetni vele, hogy az új barátok, új ismerősök, párkapcsolatok nem vesznek el tőle minket. Inkább a sok tanulás, a stressz és a fáradtság, és egyéb hobbik. Mint pl nekem a futás vagy a torna. De ha valakit megszeretsz egyszer, azt utána sosem tudod teljes szívedből gyűlölni. Sőt, néha pont ennek az embernek a szeretetére vágysz a legjobban, és leginkább az fáj, hogy még az ő vállán is képes lennél kiadni magadból minden fájdalmat, és az esne a legjobban.
Apu, én sosem gyűlöltelek, még most sem, de te tönkretettél, mert mindig felnéztem rád, és nagyon szerettelek, de neked fontosabb volt az alkohol, és mindennap látlak, de nem fogok köszönni, mert iszonyatosan fáj. És az is fáj, hogy anyu semmibe vesz, hogy fontosabb neki az új barátja, akit nem mellesleg imádok, mert nála jobb fej pótapánk ne is lehetne, de ő jobban megért, és többet foglalkozik velem, mint anyu. Sosem hittem volna, hogy ennyire távolinak érzem majd magamtól a saját anyámat. Borzalmas érzés, de ha Cilával beszél boldog, mi meg ha látjuk akkor sem kezd velünk semmit, csak keresi a kapcsolatot a külvilággal. Minden jóban van valami rossz. Pedig most boldognak kellene lennem, és szörnyű, hogy ezt leírva szomorúságot látok, de egy 10 perc múlva megint a régi leszek, csak most még idő kell, amíg elpárolog belőlem.