Swici különös élete

Kezdem azzal, hogy beteg vagyok. Őrületes, mert sosem vagyok az, de most huzamban 2 hónap is volt, amikor elkaptam valami nyavalyát. És, hogy Mrs. Never Give Up-hoz hasonuljak, rövid leírást adok arról, hogy mit csinálok, mindezt részletesen, művészien, lehet exhibicionista módon, de ahhoz minimum meztelenül kellene írnom. Végülis...most úgy is enyém a lakás. ;)
Éppen blúzt hallgatok, a zene ütemes, a fejemmel adom a ritmust én is. Nekik az életük az amik nekünk csak szavak. De áthat, és ad egyfajta életérzést hozzá, mert ha jól figyel az ember, akkor a szavak mondatokká állnak össze. Hát, lehet nekem is kellene egy blues dalt írnom?
Akkor én is kiadnám minden fájdalmam, vagy nem, mert számomra a fájdalom ismeretlen. Nem vagyok depressziós, önsajnáltatós, és nem azért tartom fenn a blogomat, hogy állandó lelki problémáimról zengjek ódákat. Mondjuk sokan nem is olvassák, és lehet pont ezért nem? Mert nem arról írok, hogy mekkora fos az életem? Hogy mennyire elveszett vagyok néha a nagyvilágban? Hogy nemtudom helyesen cselekszem-e minden nap? És hogy ne az az első gondolatom reggel, mikor felkelek, hogy vajon túlélem a mai napot, vagy összeroppanok?
Én nemtudom miért élvezet ilyenekről olvasni, és ilyeneket leírni, aztán az ilyen emberek falkába verődve sajnálják egymást, de legfőképp magukat.
Emberek, ébredjetek már föl...illetve velem egyidős kamasz lánykák, nem értem miért tragikus a sorsotok. És lehet gúnyolódni, hogy a 13 éves kislány olyanokat ír ki, hogy ó "beszólogath, meg gecihn viselkedik másokkal, megh őt shenki nem szereti, ésh kurvára elég neki mindenből", de amit ti csináltok az sem jobb.
Szerintem vettétek a lapot.
Nem vagyok kőből, vannak érzéseim, csak kizárom azt a sok negatívat, ami fenyeget.
Lehet Angelman szindrómám van, vagy Merevember szindróma, még jobb...de valahogy ne akarok veletek sírni, egy percig sem, és tudom, hogy nem utáltok, pedig elég keményen fogalmaztam, szerintem, de én mindig ott vagyok támasznak, mert kutyából nem lesz szalonna...